“A kapcsolatunk 2008-ban kezdődött én akkor úgy éreztem nagy szerelem volt a miénk, amit már így vissza gondolva máshogyan látok. Annyira szerettük egymással tölteni az időt, hogy egy percre se akartunk elszakadni egymástól, ezért szinte első perctől kezdve együtt éltünk. Megbeszéltük hogy mindketten nagyon szeretnénk már gyermeket így nem láttuk értelmét a várakozásnak. Mondhatni hogy hamar sikerült teherbe esnem, nagyon boldog voltam hogy anya lehetek és mindezt egy olyan férfi oldalán aki szeret és én is szeretem, talán ez volt az oka hogy nem vettem észre időben a jeleket, hogy kivel is kötöttem össze az életem. Egyébként egy iker házban laktunk aminek az egyik felében mi, a másik felében az édesanyja és a nővére lakott.  Eleinte csak azt vettem észre hogy az édesanyjával nagyon tiszteletlenül bánik, majd ezek az esetek durvábbak lettek, sokszor bántalmazta az édesanyját is, de nem nagyon foglalkoztam vele mert nem velem viselkedett úgy, bár szóvá tettem hogy azért az anyukája nem ezt érdemli, de nem foglalkozott vele. Majd elkezdett velem is kiabálni, csúnyán beszélni, majd elcsattant egy pofon és a többi. Próbáltam vele megbeszélni a problémákat, de nem hagyta, mindig volt valami magyarázat hogy most túl ideges most inkább hagyjam békén, hozzá tartozik a történethez hogy én nem vagyok az a típus aki hagyja magát ezért legtöbbször szembeszálltam vele még terhesen is, de mint tudjuk egy nő nem feltétlen tudja magát megvédeni egy férfivel szemben. 2009-ben megszületett a kislányunk úgy gondoltam hogy talán most rendeződni fog minden köztünk, de tévedtem, sajnos folytatódott minden sőt idővel egyre durvább lett. Nagyon szerette alkalmazni velem szemben a lelki terrort ami jobban fájt mint a fizikai. Volt hogy szándékosan provokált hogy üssem meg én először és közölte hogy ha megteszem akkor nagyon megver, ezért idővel megtanultam csendben maradni és kivárni amíg elmúlik a dühöngése, de ez nem mindig sikerült. Sokszor kellett rendőri intézkedést kérnem, de sajnos sose tettem feljelentést annál is inkább mert ezeknek a veréseknek nem volt látható nyoma, viszont lelkileg teljesen összetörtem. Legtöbbször ezeknek a bántalmazásoknak szem és fül tanúja volt a kislányunk ami őt is nagyon megviselte, ezt megelégelve döntöttem 2012-ben hogy elköltözök a lányommal együtt. Azt gondoltam, hogy most már vége lesz ennek az egész rémálomnak, de a lelki terror még a mai napig tart. A Bíróságon nálam helyezték el a kislányunkat, de a kapcsolattartásban a mai napig nincs normális eredmény. A bíróság ugyan szabályozta a kapcsolattartást, de a lányom nem akar vele lenni mert fél tőle, ezért minden egyes alkalommal feljelent a gyámhivatalnál és a rendőrségen hogy én akadályozom a kapcsolattartást amiért én már gyanúsított vagyok ÉN akire inkább az áldozat lenne megfelelő kifejezés. Ugyanakkor felháborítónak tartom a hatóságok nagyfokú közömbösségét a bántalmazott nők és gyermekek iránt. 

 

Végezetül a kérdésedre válaszolva, sajnos ezt teljesen soha nem lehet kiheverni, persze azért se mert ha van egy közös gyermekünk akkor mindig tesz róla a bántalmazó, hogy nem felejtsem el, ami kihat a magánéletemre is, azóta nem tudok megbízni a férfiakban, de remélem még több idővel enyhülni fognak a sebek.”

 

Nem tudom, mit írhatnék ehhez hozzá…szerintem nem kell semmit.

 

Veletek vagyok, vagyunk, és lépni kell.

Lépni, hogy ne menjen tönkre túl sok élet!

<3

Köszönöm Anett, még egyszer!