Sétált haza az iskolából. Tudta, mi fog következni.
Remegett, görcsölt a gyomra.
Csak pár perc, és vége. Csak pár perc, és vége. – Ismételte magában.
Majd eszébe jutott a mentőöv. Felhívta gyorsan anyukáját.
– Anya! Kérlek, csak akkor mondjuk meg apunak, ha kijavítottam az egyest!
– Kislányom, tudod, hogy nem hazudhatunk.
– De Anya, kérlek szépen, nagyon félek, nem akarok…
– Tanulni kellett volna… Semmi baj, elmondod, és kijavítod.
– De Anya! Kérlek…
Nem sikerült. Most már tudta, hogy ennyi.
Félt. Teljes szíve remegett, teljes testét átjárta a fájdalom.
Az a fájdalom, ami szétszakítja a lelkét, mert nem tudja, hogy egyáltalán érezheti-e. Keveredett utálattal, gonosz érzésekkel, a halállal, a csalódottsággal és a nélkülözöttség, szeret hiány érzésével.
Csak pár perc, csak pár perc és vége.
Kinyitotta a kaput, már a félelemtől nem is látott.
Felbotorkált a lépcsőn, nem kapott levegőt, nem látott, elindultak a könnyek.
Igyekezett visszafogni, hogy ne sírjon előre…Úgysem sajnálja meg.
Belépett a konyhába, ahol az apja várta.
Nem jöttek ki szavak a torkán. A félelme annyira átjárta minden sejtjét, és hogy nem tudott megszólalni.
Apja állt, és kevergette az ebédet, hátra nézett. Ismerte ezt a nézését a lányának, ismerte a szótlanságát. Tudta.
Az amúgy életvidám lánya csak akkor vág ilyen idétlen, idegesítő képet, ha valamit elbaszott az iskolában.
– Mi van lányom? – kérdezte indulatosan. Jajjjj…az a hanghorodozás, jajjj…az a tekintet. Tulajdonképpen ez fáj, nem is a pofon.
– Egyest kaptam matekból. De szerdán írjuk a javítót, és kijavítom, megígérem.
Ekkora már az apja ott termett.
Fájt. De az jobban fájt, ahogy a könny leszaladt az égő bőrön.
Az égetett, az mart, az pusztított, széttépett.
Az még ennél is jobban fájt, hogy látta, a tekintetet. A dühtől tajtékzó tekintetet. És hallotta a hangját. A szavakat nem, csak a hangot.
“Be akartam a csukni a szemem. Hogy legalább azt ne lássam.
Ne lássam a saját apám szemében a dühöt, melyet irántam, a lánya iránt érez.
Be akartam csukni a szemem, hogy ne lássam a csalódottságot, melyet én okoztam.
Be akartam csukni a szemem, hogy ne lássam, hogy vége.
Be akartam csukni a szemem, hogy ne lássam, nem szeret.
Mit gondolok?
Azt, hogy bárcsak halna meg. Igen ezt gondolom.
Vagy inkább én. Haljak meg én. Meg akarok halni. Úgysincs értelme itt lennem.
Könnyebb lenne nekik.”
A gyermekbántalmazás az egyik módja a testi fenyítés. De sokszor a gyermekek nem ezt élik meg nehezen.
Azokat az érzéseket nem képesek feldolgozni, hogy az, akit szeretnek- a szülő- fájdalmat okoznak nekik.
A lelkük, nem képes ezeket az ambivalens érzéseket, indulatokat feldolgozni.
Nem értik, hogy akit önzetlenül, feltétel nélkül szeretnek, a saját szüleik, hogyan képesek ezt megtenni.
Ezzel tönkre teszik a bántalmazó szülők gyermekeik lelkét, mivoltját, megszüntetve ezzel nagyon sok alapjogukat.
Kérlek!
Amennyiben szeretnéd Te is a gyermekbántalmazásra felhívni a figyelmet, csatlakozz hozzánk!
Csatlakozz mozgalmunkhoz, hogy segíthessünk mindkét oldalon állóknak!
Kövess az alábbi oldalakon, és még több tipphez juthatsz, ami a kiegyensúlyozott, boldog családot segíti!
Szeretnél a Boldog Elváltak Klubjának tagja lenni?
Szeretnél találkozókon, előadásokon részt venni, ahol csak elváltak vannak?
Gyere és csatlakozz a klubhoz Facebookon!
Akik eddig is megbíztak bennem, és mint író vagy tanácsadó számítottak rám, a teljesség igénye nélkül:
