Nézegettem a nyári a képeim, ahol szüleimmel, és tesómékkal együtt nyaraltunk.

Megfogalmazódott bennem valami, ami igazi boldogsággal tölti fel minden sejtem.

Olyan sokszor hajlamosak vagyunk belefelejtkezni abba a különös helyzetbe, amiben élünk, amiben nap mint nap harcolunk.

Sajnáljuk néha magunk, és gyerekeink, az életünk. Hogy nem így akartuk.

Nem ezt akartuk.

Nézzük az utcán a boldog családokat, akik Karácsonyra készülődve meghitten ingáznak sorról sorra.

Látjuk a sok Férfinak való meglepetést, és eltűnődünk, vajon mi, mikor vásárolhatunk újra, a szerelmünknek.

De mégis. Mégis azt kell mondanom.

Álljunk meg.

Itt vagyunk.

Velünk vannak gyermekeink, akik az élet legszebb adományai.

Akikkel teljessé vált életünk, akik szívünk minden zugában ott lapulnak, akik miatt mindig felkelünk reggel, és megyünk előre. Akik körbe ragyogják a napjaink, és akiknek igazán hálásak lehetünk.

Tőlük lettünk Anyák, ami a világ legszebb, legnehezebb, ám mégis egy mesébe illő szerepe.

Ki mondhatja el magáról azt, hogy egyszerre lehet orvos, büntető jogi ügyvéd, rendőr, takarítónő, barát, ments vár, mosógépszerelő, mesemondó, színész, kutyus és lovacska, festőművész, éjszakai őr, és biztonsági őr, moziműsor tervező, játéktervező, gyerek, felnőtt, kertész, ápolónő, és bejárónő,döntő bíró… egyszerre?

Ilyen csak a mesében létezik. Vagyis nem.

Mert nekünk, megadatott.

Nekünk, itt van.

Olyan Anyukák vagyunk, akik tudjuk, hogy értük minden nap harcolnunk kell, akiket az ő mosolyuk éltet, akik jókedvűek, hogy kitörölhetnek egy popót, akik mesébe illő szerepeket játszhatnak. Olyan Anyukák vagyunk, akik büszkék lehetnek, mert a világnak különleges gyermekeket adhatnak, akik büszkék lehetnek magukra, mert helytállnak, akik mindig tudják, mikor, mi, merre, miért zajlik. Akik álomvilágban élnek, mégis tudják, hol van az éles határa a valóságnak, és tudjuk, mikor kell átlépnünk. Olyan Anyukák lehetünk, akik nem adják fel sosem, mert nem tehetik meg, olyanok, akik tudjuk, hogy hit, bizalom, és álom nélkül nem is forog a Föld.

Olyan Anyukák lehetünk, akik boldogok lehetnek, mert nekünk vannak.

ŐK.

A gyermekeink.

Tőlük megkapjuk azt, amitől mi, Magunk lehetünk.

A feltétel nélküli szeretetet, és annak lehetőségét, hogy olyan gyermekeket adjunk a világnak, akik túlnőnek rajtunk, és meglátják azt, amit mi nem.

Olyan gyermekeket, akik tudják, az élet nem egy üvegbúra alatt zajlik, akik érzik, hogy azért, hogy az élet teljessé váljon, tenni kell.

Olyan gyermekek Anyukái lehetünk, akik bár többet küzdenek, mint társaik, és talán torzult képet kapnak a családról, mégis érzik, mi az igazi szeretet.

Érzik, milyen az, amikor fontos a másik, igazán, mindennél fontosabb.

Érzik, hogy az élet nehéz, ám gyönyörű.

Olyan gyermekeink vannak, akik érzik, mikor kell odabújni és azt mondani, szeretlek.

Érzik, hogy a világ csodás, és helyük, feladatuk van benne.

Érzik, hogy ha jót tesznek, akkor jobbá válnak.

Érzik, hogy nélkülük, nem is léteznénk.

Érzik, hogy szívünk bennük dobog tovább.

Ők a mi szuperhőseink.

Ezen morfondíroztam.

Hogy mennyire hálás vagyok, mindenért. Minden mosolyért, sírásért, dühért, hisztiért, ölelésért, éjszakai Anya veled akarok aludni-ért, minden Anya segíts a csizmám felvenni-ért, minden Nem szeretem a rántott húsért, minden szeretetteljes pillantásért.

Mindenért, amik ők, amiket adnak, amikért élek.