Haza értem.

Most, éjjel, ezt az üzenetet küldtem el sms-ben.

Haza értem, a kalickámba.

Abba a kalickába, melynek falai roskadoznak a hazug emberek mondandójának terhe alatt.

Abba a kalickába, ahol az ablakokat le kellett szegelnem, hogy ne lássak ki. Ne lássam a torz, mérgezett világot.

Ahol csak az számít, hogy ki kinek tud szebbet mondani, ahol az emberek őszintének tűnő véleménnyel mondják, hogy ez az.

Ahol az emberek azt mondják, amit Te azt hiszed, hallani akarsz.

Abba a kalickába, melynek falai között magam lehetek. Ahol úgy nézhetek tükörbe, hogy látom azt, ami magam vagyok.

Abba a kalickába, ahova bezárhatom magam, és azt hihetem, hogy az őszinteség, erény, értékrend, szeretet, és mások előtti tisztelet létezik.

Abba a kalickába, ahol az összes álarcom széttörve hever, mert hittem, hogy ez a jó út.

Abba a kalickába, ahol az ágyam elbírja azt a terhet, amit cipelek.

Abba a kalickába, ahova bezártam magam, mert azt gondoltam, ha hátat fordítok a züllött világ embereinek, akkor jó lesz.

A mai napom csodásan indult.

Hittel, jókedvvel, és szárnyakkal felvértezve.

Majd lecsapta a szárnyam, azt mondva, földön kell még heverned egy kicsit.

No de én, a hős harcos amazon, aki újabb és újabb szárnyakat tudok növeszteni, nem hagytam magam.

Találkoztam Faragó András színművész Úrral, aki csatlakozik jótékonysági megmozdulásomhoz.

Beszéltem Buday Dániel kézilabdásunkkal, akit szintén üdvözölhetek a Jézuskáim között.

Eközben Szabó Zsófi is megnyugtatott részvételéről.

Sosem találkoztam velük, mégis, mégis segítenek.

Ezek az érzések, és emberek egy-egy pillanat erejéig összeforrasztották szárnyam.

Egészen addig, amíg egyedül nem lettem, a sötét, utcán.

Sétáltam a sötét utcán, asztmámtól fuldokolva.

Egyedül.

Éjjel 11-kor.

Megugattak a kutyák.

Azon tűnődtem, vajon azért ugatnak-e, mert azt mondják, hééééé…mi szart csinálsz Te itt? Húzzá’ innen, nem vagyok rád kíváncsi.

Vagy azért ugatnak, hogy héééé…engedj ki, megyek veled, szabad akarok lenni?!

Aztán azon tűnődtem, vajon jó ez így?

Jó-e, hogy társas lényként azon harcolunk magunkkal, még a kalickánkon belül is, hogy miért baj, ha őszinte az ember?!

Jó-e, hogy társas lényként ennyire függünk más emberek szeretetétől, megértésétől, véleményétől???

Megfulladok a saját kalickámban.

Rájöttem.

Megfejtettem.

Hiába szeretnéd levenni az álarcod, nem teheted meg.

Lehetetlen.

Ha megteszed, fegyverré válsz.

És ellenséggé is.

Magányossá.

Én már levettem. Mert hittem, hogy így jó.

Hogy így szembe szállhatok. Nem adom fel, mert hős, büszke, kibaszott büszke NŐként és ANYAként nem tehetem meg.

Igen, Anyaként.

De nem vagyok benne biztos, hogy önző énem felé ez jó döntés volt. Mert sokan nincsenek erre készen….

Kövess az alábbi oldalakon, és még több tipphez juthatsz, ami a kiegyensúlyozott, boldog családot segíti!

Csatlakozok hozzád! Szeretnék harmonikus családot!

Szeretnél a Boldog Elváltak Klubjának tagja lenni?

Szeretnél találkozókon, előadásokon részt venni, ahol csak elváltak vannak?

Gyere és csatlakozz a klubhoz Facebookon!

Csatlakozok a Boldog Elváltak Klubjához!

Akik eddig is megbíztak bennem, és mint író vagy tanácsadó számítottak rám, a teljesség igénye nélkül: