Tudom, tudom, tudom, hogy én döntöttem.
Igen, én akartam, mert boldog életet szeretnék a gyerekeimnek, és hiszem, ez akkor van így, ha én is az vagyok. Hisz a szimbiótáim.
Tudom, hogy nem sajnálhatom őket, mert akkor a hiearchia megborul, egy szintre kerülünk, és megszűnik az ANYA szerep.
Tudom, hogy nem sírhatok előttük, azért legalábbis nem, hogy most nem látom őket 5 napig. Marha jópofát kell vágnom ehhez, hogy ne érezzék, hogy rossz. Ne érezzenek semmi negatívat, mert hát ugye átveszik, átérzik, lelkitrutymót okozok nekik.
Tudom, hogy bajuk nem esik, mert valamelyest megbízok az Apjukban. Azt is tudom, hogy az ügyvédi papírok alapján nem maradnak egyedül exanyósomékkal, akik többször is életveszélybe sodorták gyermekeim.
Mégis meghasad a szívem, és átbőgtem a reggelt.
Igen, szar, hogy így alakult, és szar, hogy menniük kell.
Rossz, hogy ehhez mosolyognom kell, és csak annyit mondhatok: Milyen szuper lesz Tatáékkal. Pedig azt szeretném, ha soha nem mennének oda, mert nem érdemlik meg, hogy ilyen csodás unokáik legyenek.
Belehal a lelkem abba a tudatba, hogy a Panni sírni fog, mert 3 éves szókincsét nem értik meg és nem figyelnek rá.
Kést forgatnak a szívemben, ha arra gondolok, hogy a Bence úgy jön haza a nagyszülőktől, hogy kisegér hangján azt kérdezi tőlem, a Tata miért csúfol?
Fáj a lelkem, hogy rosszul választottam családot, megőrülök, hogy ennyire hülye voltam, és ilyen fostalicska nagyszülőket biztosítottam a gyerekeimnek.
És akkor ugye elő kellene hoznom a magabiztos, pozitív énemet. Ugye?
Persze, amikor épp hepi a világ, akkor arra gondolok, hogy sokat tanulnak a gyerekeim, sokat tapasztalnak. Én megadom nekik a lelki megnyugvást, a szeretetet, és a többi harcot pedig meg kell vívniuk.
De aztán előjön a sötét oldal, ugye, aki itt mardossa a lelkem, hogy mennyire szaranya vagyok, hogy ezt tettem. Hogy ilyen helyzetbe hoztam őket. És nem a válásra gondolok, mert az jó, pozitív, nyugodtabbak a gyerekek.
Hanem arra, hogy ilyen helyre kell őket engednem, hogy mint anyatigris nem védhetem meg őket ezektől a lelki sérülésektől.
Hogy nem vagyok ott, és nem tudom azt mondani, hogy ne mondd már a gyereknek, hogy rosszalkodik, ne mondd már, hogy túl kicsi vagy, nem értheted, ne mondd már, hogy kisbaba vagy és ilyenek.
Nem vagyok ott, hogy azt mondjam, hogy fiam, ne sírj, a Tata biztosan nem komolyan gondolta azt, hogy legyél rossz.
Nem vagyok ott, amikor azt mondja a lányom, hogy az Erzsi mama butaságot beszél. Nem tudom miről beszél…
Nem tudom a kis lelküket megnyugtatni.
Nem tudom megmagyarázni, hogy miért nem vesznek ajándékot, miért ehetnek állandóan csokit, miért nézhetnek olyan mesét, ami 12es karikás.
Nekem meg kell megnyugtatnom tébolyult, sérült lelküket, amikor hazajönnek, és igen, nagyon fáj, hogy 5 nap alatt ezt teszik a gyerekekkel.
Ha ezt előre tudom, akkor már az elején megtiltom ezt az utazást.
Ha előre tudom, hogy minden egyes ilyen fajta kirándulás után a gyermekeim sérülnek, és nekem kell a darabkákat összetennem, akkor az ügyvédi papírokban megtiltottam volna, hogy egyáltalán menjenek.
Tudom, tudom, sokat tanulnak a gyerekeim, kemények lesznek, és mindig a JÓ győz….
De azért megszakad a szívem, és anyatigris vagyok.
Kövess az alábbi oldalakon, és még több tipphez juthatsz, ami a kiegyensúlyozott, boldog családot segíti!
Szeretnél a Boldog Elváltak Klubjának tagja lenni?
Szeretnél találkozókon, előadásokon részt venni, ahol csak elváltak vannak?
Gyere és csatlakozz a klubhoz Facebookon!
Akik eddig is megbíztak bennem, és mint író vagy tanácsadó számítottak rám, a teljesség igénye nélkül: