Minden egyedülálló lélek, minden magányos NŐ és FÉRFI folyamatosan keres, kutat, keres, kutat.

Várunk, türelmetlenül.

Keresünk, hogy na, majd ma. Majd most, igen. Biztos ő lesz. Aranyos, kedves, intelligens…magas is…

Türelmetlenek vagyunk, randizunk, randizunk, szervezzük a találkozókat.

Egyiket a másik után.

Kutatunk, kutatunk, mert magányosak vagyunk. És mert kell valaki, hogy ne legyünk egyedül.

Marcangol belül, hogy kell, kell a másik. Hol vagy már? Kellesz, gyere.

Mennyi idő megy el erre. És nem nyugszunk.

Majd egyszer csak ott terem, és tényleg.

Hm..aranyos, hm, kedves…jéééé…lehet vele nevetni… Első randi jó volt. Jó volt a második is. Tulajdonképpen a harmadik is.

Végre! Végre találtam valakit, akivel jól érzem magam. Megérte a harmadik, negyedik randit is. Végre…

óóóóóóóóóóóóóó… Mégsem.

Jajjjjj….mit rontottam el? Mi a baj? Miért? Hogy hogy? Dehát…?

Agyalunk, hogy miért nem jött már megint össze?

Ahelyett, hogy egyszerűen elfogadnánk, és elengednénk.

Nem jött össze, nem. Mert nem illünk össze. Miért? Mert nem ő az, akit keresünk. Ennyi. Jön majd.

Akinek mennie kell egy másik úton, annak mennie kell. Meg kell adni a lehetőséget neki is és magunknak is.

Fáj, fáj az ember szíve, amikor egy olyan embertől kell elbúcsúznia, akire azt hitte, hogy igen, talán ő lesz az. Fáj, és belerohadunk, hogy már megint nem jött össze.

Szétrepedünk ott bent, ordít a mellkasunk, és beleköltözik az a fajta szomorúság a belsőnkbe, ami felemészti a lelket, ami el kezdi a világunkat befeketíteni. Ami már az önmarcangolásnál is fájdalmasabb, ami még a hátbadöfött kés fájdalmánál is erősebb, taszítóbb, borzasztóbb. Mert kudarcként éljük meg. És a kudarc, egy ősi ellenség.

Sokszor pont ettől való félelmünk miatt ragaszkodunk olyan emberhez, akit hagyni kellene szállni, repülni. De nem hagyjuk, nem engedjük, mert akkor megint egyedül maradunk. Egyedül, amitől félünk. És sokszor így kötjük azokat az unintelligens, trutyiba lökő kompromisszumokat, amik tönkretesznek. Mert félünk, és inkább megmagyarázzuk, hogy jó ez így.

Inkább összehúzzuk magunk, hogy ne fájjon újra, ne kelljen újra keresni, hisz itt van ni, itt van egy lélek mellettem, jóvan az. Megvan, még ha oly távol is van tőlem. De nem vagyok egyedül! Dehogynem.

Bezárva élünk mindketten.

El kell engedni, el kell engedni a másikat.

Fáj, nagyon, ha nem fájna, nem is éreztünk volna semmi jót, kellemeset, felemelőt a másik iránt. Engedjük el, hagy keresse meg mindenki a saját felét, azt, akivel teljes lehet.

Elengedjük, és lesz egy szép emlékünk, pár szép randink, sok új tapasztalatunk, tanulságunk, ami egy képet adhat, hogy mire is vágyunk valójában.

Szenvedünk, mert jó lett volna, de nem ő az. Majd más.

Keresünk, kutatunk, keresünk, kutatunk, majd csak jön, jön, jön.

Várunk tovább, türelmetlenül.

És kezdjük újra és újra, mi, magányos, elvált NŐk és FÉRFIak. Keresünk tovább.

És indul újra, a randi, a találkozó….

Kövess az alábbi oldalakon, és még több tipphez juthatsz, ami a kiegyensúlyozott, boldog családot segíti!

Csatlakozok hozzád! Szeretnék harmonikus családot!

Szeretnél a Boldog Elváltak Klubjának tagja lenni?

Szeretnél találkozókon, előadásokon részt venni, ahol csak elváltak vannak?

Gyere és csatlakozz a klubhoz Facebookon!

Csatlakozok a Boldog Elváltak Klubjához!

Akik eddig is megbíztak bennem, és mint író vagy tanácsadó számítottak rám, a teljesség igénye nélkül: